21. bejegyzés
Alkotok és adok

Folytatván a spirituális gondolataimat ma az alkotás és az adás érzéseiről szeretnék megosztani néhány foszlányt.
Már gyerekkoromban is erős késztetést éreztem arra, hogy a semmiből készítsek valamit. Annak idején a telkünk hátuljában meghagyott sufnit kaptam meg apukámtól, ami elé felépítették a szüleim a házunkat. 11-12 éves lehettem és rettenetesen élveztem, hogy egyedül festhetek, mázolhatok, szögelhetek, fűrészelhetek, a szüleim pedig tök jó arcok voltak, hagyták, hogy azt csináljak, amit csak akarok. Akkor még nem tudtam mennyire jó dolog a csavar és a csemperagasztó. 🙂 Erről jut eszembe, hogy tervezem egy könyv megírását csak nőknek, az lesz a címe: „Hogy ne legyél béna nő” és a mottója az lesz az első oldalon: „Ne foss a csemperagasztótól mert csodás anyag.” Mert nekem ma már minden „férfiemberes” munka olyan, mint a mosogatás meg a porszívózás…nincs is porszívónk, anyukámét szoktam kölcsönkérni. 🙂 Egy olyan útmutató és ötletadó könyv lenne, részletesen leírva, mit hol kapsz meg és hogyan kell használni. Pont úgy, ahogy egy nő elmondja egy nőnek és nem kéne várni senkire tanács vagy segítség okán. Csak lerúgnád a tűsarkúd, lemosnád a sminked, átvedlenél munkás-játszósba, kikeresnéd az kívánt fejezetet és nekiállnál Te magad és megalkotnád azt, ami vízióként megjelent a fejedben korábban. Kérdés csak, hogy érdekelne-e bárkit is ez a könyv? 🙂 (ér visszajelzéseket adni, mert akkor megírom tényleg! 🙂 )
Mindig is nagyon szerettem volna megtanulni az különböző gépek, szerszámok és anyagok használatát és ahogy az életem folyt, lassan megtanultam a dolgokat. Persze nem professzionális módon és néha igazi „cigánymunka” az amit csinálok de elégedettséggel tölt el, hogy képes voltam rá így vagy úgy. Az alkotás nemcsak az eredmény miatt hasznos, hanem olyan érzéssel lát el a végén, ami azt erősíti bennem, hogy embernek lenni jó. Mindig arra gondolok, ha valami új, számomra még ismeretlen dolgot készülök csinálni, hogy ha a 70 éves Józsi bá meg tudja csinálni, akkor én is. Szeretek csempét rakni padlóra és falra, laminált padlóval totálisan megváltoztatni egy szobát 3-4 óra alatt, elvarázsol az aksis fúró és a dekopír használatának könnyedsége. Marcitól kaptam szülinapomra most egy iszonyatosan jó aksis fúrót, nagyon, de tényleg nagyon régóta vágytam egy ilyenre, mert mindig csak a leggagyibbat vettem meg magamnak. Gyerekek! Irgalmatlan nagy különbség van ám a kettő között. De amit a legeslegjobban imádok, az a falfestés és a mázolás. Itt aztán nincs határ! Mindent lefestek és mára már olyan anyagokat is megismertem, amiről korábban azt sem tudtam, hogy létezik. Ma már tudom, hogy a láncfűrész hiába ordít és hiába tűnik megfékezhetetlennek igen is zabolázható. Emlékszem az első láncfűrészemet a szüleimtől kaptam egyik karácsonyra úgy 10 évvel ezelőtt. 🙂 Azt is tudom már, hogy a vízszerelés nem is olyan misztikus és titokzatos tudomány, ha éppen egy fürdőszobát akarsz összedobni vagy átalakítani. Rajongok a fából eszkábálásért, a betonozásért. Szóval mindent nagyon szeretek, amihez kell egy gondolat, némi eszköz és anyag és egy kis meló. Úgy hiszem, hogy a testi lelki egyensúly egyik fontos tényezője, hogy alkoss valamit, legyen az akár nehéz fizikai munka árán is. Persze dzsuvás leszel és meg kell erőltetned a tested, néha nagyon is. Pont ettől jó, hogy feszegeted a tested képességeinek határait és tudod, hogy így nem fogsz megöregedni soha, de soha. A test elképesztő dolgokra képes, néha magamon is meglepődök. Ami miatt még imádom az ilyen fajta munkákat, hogy közben rengeteg időd van gondolkodni az életed részleteiről, megoldásokat találsz olyan dolgokra, amik már régóta foglalkoztatnak. Kicsit ez is olyan, mint a meditáció, csak közben teremtesz is valami klasszat.
Nem csak építőipari munkás vagyok, megtanultam finomabb, úgymond nőiesebb dolgokat is, úgymint nemezelni, varrni, rajzolni, horgolni, kötni és batikolni. Mondom, egyik felsorolt tudományt sem birtoklom tökéletesen, nehogy nagyképűnek gondoljatok, de mindenből tudok valamit „gányolni”. Persze van, hogy nagy szívás lesz és újból és újból szét kell szedjed és megint összeraknod, de megéri. A legutóbbi ilyen szívás egy galéria lépcső megalkotása volt, mert úgy döntöttem, hogy most egyedül vagyok teljesen a házban és lesz, ami lesz megcsinálom egyedül a lépcsőt. De a lépcső nem gondolta úgy, hogy könnyen adja magát, úgy 4-szer kellett az egész szerkezetet szétszednem és újból összecsavaroznom mert a padló „különleges” jellemzőit is figyelembe kellett vennem. Gyűlölök méricskélni és piszmogni a számokkal és a milliméterekkel, mindazonáltal itt nem volt más megoldás. De kész lett, használható, egyenes, párhuzamos és szerintem még jól is néz ki.
Szóval csak bátorítani szeretnék minden olyan embert, aki még nem vetette bele magát a gyányolás művészetébe, hogy hajrá! Nem lesz baj! Iszonyú jó érzés elhinni azt, hogy van valami tárgyi bizonyítéka annak, hogy ezen a bolygón jártam, amit ha majd talán még a dédunokáim is látni fognak és azt mondják majd: jaaaaj ezt a Lili dédi csinálta. 🙂
Mondandóm elején ígértem, hogy az adás érzését is megosztom, hát legyen. Egy megtörtént esettel szeretném kezdeni. Egy ismerőssel beszélgettem és javasoltam valamit, ami sok embernek nyújthatna örömöt viszonylag kis energia és gyakorlatilag nulla anyagi áldozattal. A felháborodott válasz az volt: „Deeeehogy is! Mi hasznom lenne belőle????” Bassszus…semmi, a világon semmilyen haszonnal nem járna az egyénre vonatkozóan. Akkor ott megálltam végiggondolni, hogy én vagyok a kretén? Valami földtől elrugaszkodottat mondtam volna? Még egy pillanatra a szégyenkezés gondolata is eszembe jutott, hogy valami baromságot mondtam. De nem mondtam!
Hiszem, hogy amit kiadsz – bármi is legyen az – pontosan ugyanolyan arányban és intenzitással fog visszatérni az életedbe. Miért fáj olyan sokaknak, ha úgy tesznek valamit, hogy nem kapnak éppen akkor és ott semmit cserébe? Sőt, továbbmegyek: miért kell mindig kapni valamit ha én adok? Minden embernek van valamije, amiből bővelkedik és osztozhat rajta másokkal. Lehet az tanács, lehet pénz, lehet ruha, lehet étel, lehet munka vagy éppen csak egy sóhajnyi idő, amit nekiajándékozol valakinek, aki szűkölködik a mások általi megértésben. Lehet még adni ölelést, érintést, mosolyt,együtt érző pillantást, bőrön végigsikló tenyeret vagy épp egy könnycseppet.
És bocs, hogy megint Ozoránál lyukadok ki, de az az a hely, ahol emberek ezrei gondolják egytől egyik pontosan így. Ha Ozorán főzöl és marad ételed, átmész a melletted lévő sátrak egyikéhez és odaadod valakinek, aki éhes még. Ha tikkadtan poroszkálsz az augusztusi perzselő melegben, szembejön veled egy fiú vagy lány, aki látja és pontosan érti azt amit Te épp akkor a testedben érzel és friss hideg vízpermetet szór rád, miközben Te felszabadultan forogsz körbe, hogy mindenhova jusson. Amikor leülsz az Artibarn-ban nemezelni és közben egy ismeretlen hippi külsejű és szellemű nővel beszélgetsz angolul, németül vagy magyarul majd búcsúzáskor egyértelmű mindkettőtöknek, hogy egy szoros ölelés lesz a viszlát szó helyett.
Adni nagyon könnyű. Ami ebben nehéz az a birtoklási vágy elengedésének képessége, hogy felfogd és elfogadd, hogy neked arra nincs már szükséged vagy épp túl sok van belőle. Nincs értelme tovább tartogatnod magadnak.
Mélyen és igazul hiszem azt a mondatot (egy maja üdvözlés) , amit először egy Ozorán kapott újságban olvastam és amely mondat azóta már számtalanszor üdvözölt engem más könyvekben :” In Lak’ech Ala K’in” – ami annyit tesz: „Egy vagyok belőled, egy másik TE vagyok.”
Ha meglátod a másik emberben saját magad nyomorúságát, örömét, vágyait, érzéseit, ha képes vagy pontosan olyannak látni másokat, mint Te magad, pontosan olyan esendőnek, boldognak, kétségbeesettnek, szerelmesnek, gyászolónak, lázadónak, kimerültnek…akkor adsz, tudván, hogy nem lesz belőle hasznod…